Nem olyan rég az egyik Szomatodráma csoportos Játékban az alhasi Fájdalom szerepét kaptam. Elsőre talán kissé meredeken hangzik, és felmerülhet egy olyan gondolat benned, hogy vajon hogyan lehet valaki másnak a Fájdalmát eljátszani. Erre most röviden csak annyit válaszolnék, hogy az idegrendszerünkben rendelkezünk úgynevezett „tükörneuronokkal”, amelyek épp arra hivatottak, hogy segítségükkel felismerjük és átérezzük mások érzéseit, érzelmeit.

Általában úgy néz ki egy Szomatodráma csoportos Játék, hogy van egy Főszereplő, aki hoz egy testi-, lelki-, életvezetési problémát és a helyzettel kapcsolatos érzelmeit, testi érzeteit 3-4 Szereplő segítségével eljátsza, eljátszatja, egy belső világát képviselő szőnyegen. Majd valamikor a játék közben helyet cserél az egyik Szereplővel és immáron belülről folytatja tovább a játékot és szerez tapasztalatot azokról a mintáiról, amelyekre idáig, tudatosan vagy tudattalanul, nem mert vagy nem akart ránézni.

A játékban, – alhasi fájdalomként -, már az első pillanattól kezdve azt éreztem, hogy valami nem igazán stimmel bennem.

Eddigi játékaim során azt tapasztaltam, hogy már a játékok megkezdése előtt Szerepben érzem magam, és valahogy sodortak magukkal a szőnyegen zajló események, de most egyszerűen nem jött semmi, csak érdektelenül figyeltem, hogy a többi Szereplő mit csinál, mialatt én csak álltam és mosolyogtam. Olyan érzés volt, mintha teljesen üres lennék, és csak egy dolgot tehetek, elfogadom mindazt, amit a körülöttem lévő többi Szereplő akar. A Főszereplő, – aki még mindig kint állt és kívülről nézte az eseményeket- szintén nem értett és nem érzett semmit, csak passzívan, értetlen mosollyal az arcán válaszolgatott a Játékvezető kérdéseire. Belül a Játékban egyre tehetettlenebbé vált a helyzet végül már senki sem tudott a másikkal mit kezdeni, mintha megfagyott volna az egész jelenet, vagy mintha kimerevedett volna egy kép, ami aztán beragadt, és senki nem tudja, hogy mit lehetne vele csinálni.

Egy kis idő elteltével az egyik Szereplő egyre dühösebbé kezdett válni, mialatt én, a Szerepemből, továbbra sem éreztem semmit, még mindig csak álltam és mosolyogtam. A Főszereplő végül belépett a Játékba, de az egész valahogy mégsem mozdult sehová. Egyszerűen csak volt ott valaki, aki dühös mindenkire, továbbá volt ott valaki más, aki nem érzett semmit, ennek ellenére mégis mosolygott, és harmadikként ott volt a Főszereplő is, aki értetlenül, zavartan és elveszve figyelte a körülötte zajló eseményeket. Ekkor egy gondolat kezdte el egyre jobban befészkelni a fejembe magát, amit aztán többször, hangosan ki is mondtam. Így hangzott: „szerintem félreértitek őt”. A Főszereplő arcán ekkor halványan megjelent egy őszinte érzelem, azt hiszem a sebezhetősége sűrűsödött bele egyetlen alig észrevehető pillanatba. Ám amilyen hirtelen érkezett, olyan gyorsan el is tűnt, és újra egy patt-helyzetben találtuk magunkat. A Játékvezető miután szakmailag már mindent megpróbált, kipróbált, sőt! úgy döntött, hogy lekerekíti és lezárja a játékot.

Azért írtam le ezt a történetet, mert kívülről nézve, látszólag nem történt a Játékban semmi. Nem volt íve, a dühön kívül nem jelent meg és nem fejeződött ki más érzelem, esetleg egy tompa tehetetlenség, illetve a Főszereplő teljes elzárkózása az egész helyzettől. Viszont, bizonyára Te is érzed, hogy mégis volt egy őszinte pillanat a Játékban, amikor meg tudott jelenni a Főszereplő valós fájdalma. Az idő egy piciny részére képes volt találkozni azzal az érzelmi fájdalommal, amit annyira próbált még saját maga előtt is titokban tartani.

Az úton hazafelé a gondolataim még mindig az aznapi Játékon jártak, és akkor egyszer csak felismertem a múltbeli önmagamat a Játékban. Azt a valakit, aki évekkel ezelőtt voltam, aki bár tudattalanul, de szorosan bezárt magába minden fájó érzést és gondolatot, nehogy bárki is megsejtsen valamit az odabent zajló világból. Valakit, aki a sok sérülés miatt bizalmatlanná és távolságtartóvá vált az emberekkel, valakit, aki úgy hitte, hogy a szeretet és a bántás megférnek egymás mellett, és hogy ez így teljesen normális.

Ekkor tudatosult bennem az is, hogy mekkora utat tettem már meg idáig. Azóta is hálás vagyok a Szerepért, mert megtanította, hogy mit jelent együttérezni a személyiségem azon részével, akivel legszívesebben soha nem találkoztam volna.

Hogy mi lett a fent említett hölggyel? Nem tudom, csak remélem, hogy nem zárt vissza önmagába, hanem elindul azon az önismereti úton, ami eleinte egyáltalán nem egyszerű, viszont segítségével feltérképezhetjük azokat a védekezéseinket és mintáinkat, amelyek akadályoznak abban, hogy azt az életet éljük, amit igazán szeretnénk.

Kiss B Tímea